Véget értek az íjászedzések, a lovasok is visszaértek már a gyakorlásból, lassan, kisebb csoportokban gyülekeztek a harcosok, halkan beszélgettek, elrendezték felszereléseiket, pihentek a fárasztó nap után.

A közös vacsoráig és beszélgetésig volt még egy kis idő, a jurta várt már minket, de még nem kellett indulni. A dombok fölött lassan lehunyóban volt a Nap, aranyszínüre festette a felhők szegélyét és a tó tükrén meg-megcsillantak ragyogó sugarai. Az ég aljáról bíborvörös fényvarázs vonta különös, megható színpompába a dombokat, a fákat, az embereket. A lovarda szürkéssárga homokja szelíd aranyrózsaszínre változott, és még néhány pillanatra megőrizte a forró nap tüzét langyos, puha felszínén.

A tó partján magányosan ülő harcoslány lassan felkel, elsétál a lovarda bejáratáig. Megáll, leveszi a cipőjét. Belefúrja ujjait a puha, meleg homokba, egy végtalanül hosszú pillanatra lehunyja a szemét, és csak a lélegzetére figyel. A lemenő Nap aranyfénye végigcsordul hosszú haján, olvadt arany zuhataggá változtatva azt. Aztán megcsillan millió apró csillanással, ahogy lassan meghajol, és belép a lovardába.

Nem megy messze, csak a pálya sarkáig, ahol a töltések védelmezően körülveszik, aztán mégegyszer meghajol, könnyedén mégis félénken, mintha attól félne, egyetlen hibás mozdulattal tönkretehetné a természet csodálatos harmóniáját. Majd megmozdul, furcsa táncot járva, egyedül, mégis odavarézsolva mozdulataival a láthatatlan ellenfeleket: fordul, véd, támod és üt, ismét fordul, véd, most valaki megfogta a kezét, de máris szabadul, egyetlen, biztos és gyors mozdulattal, és már támad, üt, megint üt, és oldalra néz, már pördül is, hogy ismét vádjen, és támadjon, és megint, és megint...

A harcosok közül néhányan elindulnak a lovarda felé, nézik, mosolyognak. Aztán összenéznek, leveszik a cipőjüket, meghajolnak a bejáratnál, és észrevétlenül, halkan beállnak, ki jobbra, ki balra... A "tánc" pedig kezdődik előlről: ki tudja, hányadszor már. Csak most nem egy, hanem három, négy, öt fej hajlik meg egyszerre, három, négy, öt test mozdul, hogy megkűzdjön a támadókkal, akik minden egyes mozdulatsor után egyre jobban, pontosabban kivehetők...

És fordulnak, védenek, és támadnak, szabadulnak, elhajolnak a bot elöl, és halálos csapást osztanak, kiáltásuk végigremeg a dombokon, megborzolja a tó lángoló tükrét, szétárad a bíborszín égen, és a lovak megtorpannak vágtájuk közben, fülüket hegyezve, némán állnak  a dombtetőn...

És újabb, és újabb harcosok érkeznek, és újra, és újra kezdik a harcot, ki-ki saját tudása, ismerete, iskolája, mestere tanítása szerint kűzdve, mégis tökéletes összhangban, talán lélegzetük is eggyévált, szívük is egyszerre dobban...

Aztán a harcoslány nem mozdul. Végzett minden ellenfelével. Megvárja, míg az utolsó kiáltás is elhalkul, az utolsó mozdulat is véget ér, az utolsó sóhajtással az utolsó test is ellazul. Lassan meghajolnak. A lány megfordul, a harcosok összemosolyognak, és nevtnek, megölelik egymást...És a Nap legutolsó sugara csillogva, szikrázva alszik ki egy fényes, boldog könnycseppben...