Nos, a fenti képen egy bambuszkard - shinai, vagy "magyarosan" sinái - látható, kendo edzésen és versenyen ezzel az eszközzel vívunk. Kialakulása a történelem ködébe vész, mert bár hivatalosan ez egy "modern" eszköz, nyilván való, hogy a régmúlt idő harcosai is szerették volna túlélni a gyakorlást, és a bambusz kéznél volt, olcsó, rugalmas és a célnak - egymás "kíméletes" csapkodása - tökéletesen megfelel. Ahogy a kisgyermek is ösztönösen kezébe vesz minden elhullott ágat, botot és egyéb hosszú, lehetőleg hegyes holmit, és azonnal "vívni" kezd vele, úgy a fiúk, férfiak minden korban és helyen ugyan ezt tették. Távol keleti "őseink" annyiban szerencsések voltak, hogy ehhez rendelkezésükre állt egy vadon növő óriás fűféle, amely speciális szárának köszönhetően rendkívül teherbíró ám ugyan akkor fantasztikusan rugalmas is. Ez a bambusz. Építettek belőle házat, hidakat, készült belőle háztartási eszköz, edény, szerszám, és természetesen fegyver is.

A legkorábbi időkben valószínűleg csupán egy darab levágott jó, méretes bambuszt kaptak a kézbe gyakorlás gyanánt, ám később, már a kialakult vívóiskolák korában a gyakorló fegyvereket is fejlesztették. A shinai egyik régi változata a nyolc részből összeállított fukuro shinai volt. A bambuszt az egyik végén nyolc egyforma részre bemetszették, és végigvágták hosszirányban úgy, hogy a markolati részen a bambuszt egyben hagyták. A szétvágott részre egy bőrbevonatot húztak, és már is készen is volt a remek gyakorló kard. Jó nagyokat lehetett csapni vele, de súlyos sérülést nem okozott. Ebben az időben - a japán középkorban járunk, még a Tokugawa shogunátus előtt - a vívóiskolákban még nem létezett egységes, kilakult védőfelszerelés, leginkább kitömött kimonókat használtak a gyakorlatok során, ám ez, és a fakard használata veszélyessé, nem egyszer halálos kimenetelűvé tették akár az egyszerű edzést is.

A fukuro shinai már alkalmas volt arra, hogy életveszély nélkül lehessen gyakrolni, majd a nyugalmasabb békeidőben, a vívó iskolákkal együtt a védőfelszerelés és a gyakorló fegyverek is fejlődésnek indultak. Ennek eredményeként ma már egy négy egyforma részből összeállított bambusz kardot használunk. Ez az eszköz pont a fordítottja az eredeti fukuro shinainak: a markolatot borítja bőrbevonat, a többi rész pedig, a hegyet kivéve szabadon van. A bambusz szálakat végig szétvágják - tehát a fegyver négy egyforma darabra szétszedhető - és a hegyétől a markolatot védő bőrborításig végigfutó zsinór tartja egyben.Ezzel a változattal már igen erősen meg lehet ütni az ellenfelet, ám ne feledjük, hogy az elmúlt évszázadok alatt az eszköz használatához illeszkedő védőfelszerelés is kialakult, így a gyakorlás - bár néha lehet kellemetlen kék-zöld foltokat szerezni - tulajdonképpen veszélytelen.

Jól mutatja a kendo vilgszerte való népszerűségét, a modern technológiák fejlődését, és a sportra szakosodott ipar- és üzletágak terjedését, hogy ma már bizony sokan "ál" bambusz karddal vívnak. Ez a karbon shinai. Mivel számos éghejlat, így az európai sem kedvez a bambusznak, az hamar kiszárad, repedezik, és sérülés veszélyes lehet. (Például a levált darabkák belemennek a szembe.) Ezért a sportszergyártó cégek kifejlesztették a szénszálas gyakorló kardot, amely a megszólalásig úgy néz ki, mint természetes anyagból készült társa, csak éppen tartósabb, nem szárad ki, és persze jóval drágább is. (Oké, hagymányos is van aranyárban, tudom...)

A technikai fejlődés és a környezetvédelem ellenére (jó, ezen lehet vitatkozni, hogy a bambusz kivágása, vagy a szintteus anyag előállítása a környezetrombolóbb?) is a legtöbb kendo szerelmes ragaszkodik a hagyományos, természetes alapanyagú shinaihoz, ahogy a védőfelszerelés esetében is a kézzel készített, tradícionális az igazi - már aki meg tudja fizetni.