2007. november 16. Péntek

Edzés után az MKSZ irodában kerítettünk sort az "utolsó vacsorára", és mint minden értelmes magyar, aki japánba készül szusit rendeltünk. Ehető volt, és ráhangolódásnak is megtette. (később Hunor kifejtette, hogy gyenge közepes minőségűnek számított)

2007. november 17. Szombat

Másnap Denis reggelit készített, majd Szabolcs, Csaba tanítványa elfuvarozott minket a reptérre mikrobuszával. Beálltunk a Lufthansa légitársaság becsekkoló pultja előtt kígyózó sorba, de akkor még nem sejtettük, hogy milyen hosszú  kapcsolatunk lesz a fritzekkel! Az első úticélunk Frankfurt volt, onnan Dubai az Emirates légitársasággal, végül Osaka-Kansai, a híres „szemétsziget”, de erről majd később. Együtt adtuk fel a csomagokat, Denis ajándékokkal teli „hajókofferje” ellenére bőven a fejenkénti 20 kilós limit alatt voltunk, igaz Hunor nem hozott kardot, hiszen külföldön készített shinkent nem engednek be az országba, iaitója pedig nincs használható állapotban. Átestünk az útlevél ellenőrzésen, megkaptuk a beszállókártyákat, Hunor bejegyeztette a laptopját a vámon, majd átsétáltunk a tranzitba.

Iván és Csaba söröztek, Denisszel elmentünk jegyzetfüzetet venni. A budapesti reptér a legdrágább a világon! Volt 800 forintért is fél literes ásványvíz! Osakában 245 jenért vettem két litert... az se egy olcsóság, de azért ez túlzás. Kisvártatva be lehetett szállni, kiderült, hogy becsekkoláskor képtelenek voltak egymás mellé szóló helyeket adni, így Hunor és Denis két sorral elénk került. Közepes méretű Airbusszal utaztunk, két 3-as ülés volt egy sorban. A repülőn kaját egyébként nem sokat adtak, egy szendvics meg fél twix volt a reggeli de arra az egy órára, amíg odaértünk elégségesnek bizonyult. Frankfurtban buszoznunk kellett, mert a hidakhoz Jumbo méretűnél kisebb gépek nem nagyon állhattak oda… nemhiába ez az egyik legforgalmasabb reptér Európában. Eddig csak kívülről láttam, most megnéztük belülről is. A buszból kiszállva a tranzitban ért el az első fuvallata annak a baljós szélnek, ami aztán végül - elég sebesen - elrepített Japánba. Stílusosan hívhatnánk akár kamikaze-nak is, ha nem lenne a szónak repülőgépekkel kapcsolatos olyan értelme is, ami minden jóérzésű éppen felszállni készülő embert elrettent a használatától. Szóval az a bizonyos fuvallat egy Kriszti nevű magyar lány személyében érkezett, aki felhívta a figyelmünket arra az éppen el nem hanyagolható tényre, hogy az általunk épp akkor örömtelien felfedezett Dubai csatlakozásunk mellett 8:00 szerepel... a Delayed oszlopban. Ez kissé letörte a lelkesedésünket…

A reptér arrafelé egyébként akkora, mint idehaza egy kisebb város, még vonat is közlekedik a terminálok között, de annyit kell gyalogolni, hogy lejárod a lábad. A D terminálról indult a gép, gondoltuk átvonatozunk oda, aztán majd meglátjuk mi lesz. A váróhoz közeledve megpillantottam egy a környezetéből eléggé kirívó átlátszó üvegkaput, ami kb. annyira illett a reptér elterelésekkel tarkított vasbeton folyosóihoz és a praktikus ámde eléggé puritán termekhez, mint a falusi parasztbácsihoz a nála 3 számmal nagyobb szmoking. Nem is igazán az üvegkapuval volt a gond, hiszen az a hagyományos átlátszó fajtából készült, inkább a belegravírozott logo és a felette virító EMIRATES LOUNGE felirat keltette fel a szemlélődő figyelmét. Ja, és az, hogy minden aranyból volt... vagy legalábbis ezt a hatást keltették eléggé sikeresen. A márványpult - ez az egy nem volt aranyból - mögött helyet foglaló két - mondanom sem kell - aranyszínű ruhát viselő hölgy kedvesen fogadott minket, és bár felvilágosítással nem tudtak szolgálni a csatlakozásunkat illetően, szabadkozóan annyit mondtak, hogy köd van Dubaiban. KÖD, vaze! És ezért le van zárva a reptér. Egyébként meg jöjjünk vissza 2 óra múlva, mert most az első osztályú utasokkal van dolguk. Azért rendes volt, megdobott minket 120 €-val, hogy együnk valamit a várakozás alatt...

Más dolgunk nem lévén letelepedtünk egy helyen, aztán, Denisszel és Kriszti nevű újdonsült barátunkkal (szintén Dubai megállóval Pearthbe készült) felderítettük a repteret. A Dutyifríben 1600 € volt a legdrágább konyak. Nem vettünk... mondjuk egy 120 €-son gondolkodtunk, olyat sem ittam még! Visszafelé menet az egyik monitoron kiszúrtam, hogy van közvetlen járat is Oszakába, és a kedves aranyszínű Emirates bébik át is bookolták a jegyünket arra, már csak el kellett érni... 20 perc alatt az A terminálról indult... fuss Forest fuss! Odaértünk. Az utolsó pillanatban történő becsekkolás miatt a japánokkal telezsúfolt gépen elszórva kaptunk helyet, Iván és Denis látótávolságon belül volt, a többiekről egyelőre nem volt hír. A járat a Lufthansa Airbusa volt, jóval nagyobb gép, mint amivel idáig jöttünk. Nyolc ülés volt egy sorban 2-4-2 bontásban, Iván mázlistaként ablak mellé került, én a 4-es közepére egy japán hölgy és egy alvós szintén japán üzletember forma fazon közé, de a legrosszabb az előttem levő székben terpeszkedő otromba nagy német volt. A fickó a taplóság mintapéldánya, igazi „übermensch”. Az újságját – volt nála egy tucat, amiket olvasás után a földre szórt, persze az én lábam alá – magasan felfelé tartva olvasta, így nem lehetett látni tőle a TV-t rendesen. Még szerencse, hogy mire elkezdtek valami értelmeset vetíteni, végzett is az olvasással… gondolom az összes képet megnézte addigra. :-P Böszme testét egyébként végig úgy dobálta az ülésben, hogy életveszélyes volt bármit is az üléséhez csatlakozó étkező tálcán vagy a pohártartón tartani. Többször is kilötyögtette az innivalómat, végül úgy az út felénél átültem Denis mellé, ezzel megoldva germán barátunk által generált problémát. A kb. 11 órásra rövidült út viszonylag egyhangúan telt, 3 filmet vetítettek, a pókember n+1. részét Iván – aki arachnophobiában szenved – nem viselte valami jól, akkor még nem tudhatta, hogy ez semmi ahhoz képest, ami Japánban vár rá.

Enni kétszer kaptunk, vacsorát és reggelit, a stewardessek közben úgy félóránként körbejártak innivalóval. Nagyon hosszú volt az út, többször fel kellett állni kicsit megmozgatni elgémberedett tagjainkat. Szolgáltatások terén egyébként a Lufthansa-Emirates verseny döntetlenre végződött, a németeknél a figyelmes személyzet, az araboknál a szórakoztatás színvonala az erős oldal, a kaja egyformán jó, mint ahogyan arról a hazaúton végül megbizonyosodhattunk. De ne szaladjunk annyira előre, érkezzünk inkább meg végre-valahára a felkelő nap országába, erre a mítoszokkal és legendákkal tarkított földre, ami első benyomás tekintetében beigazolta minden várakozásunkat és róla szóló mesés történetet. Stílusosabban nem is lehet érkezni, mint napkeltekor…