Első vizsga. Minden szempontból. Első, ami az iaido sai keretében került megrendezésre, első, amin csak magyar oktatók vettek részt vizsgáztatóként, és első, amin én is megmérettettem magam. Bevallom őszintén, soha nem szerettem vizsgázni. Nem adott olyan pluszt, amiért úgy éreztem volna, érdemes. Persze az ember sokszor vizsgázik élete folyamán: iskolában, felvételin, akár a mindennapokban is, ha az élet által hozott feladatok helyes vagy helytelen megoldását annak tekintjük. Ám ezek szinte kivétel nélkül kötelező vizsgák, nem „szabad program”, nem rólam szól, hanem a társadalom által előírt normákról, követelményekről, skatulyákról. Még a harcművészeti iskolákban is ugyanezt éreztem, legfeljebb szűkebb közösségben, ám önmagamat sosem találtam a háttérben, így az értelmét sem. Ezek után érthető, hogy itt sem igazán akartam vizsgázni jó ideig, nem tartottam fontosnak, és örültem annak, hogy nem is nyaggat vele senki, nem teszik kötelezővé, nem mondogatják, hogy ha nem, akkor ejnye-bejnye, és kiközösítéssel sem kell számolni, ha az ember egyszerűen csak gyakorol valahol a sor végén. Talán itt tudták azt, amit máshol nem: ha eljön az ideje, magamtól érezni fogom, hogy igen, most jó lenne kapni valami visszajelzést, most jó lenne kipróbálni, van-e egy vizsga helyzetben feszültség, tudok-e akkor is jól elvégezni egy feladatot, ha tétje van, de mégsem kötelező, mert csak önmagamért teszem, akkor, amikor én érzem idejét, szükségét.

Az élmény felejthetetlen. Hatalmas tanulság, és végre az értelmét is megláttam: milyen egy vizsga úgy, amikor az ember önszántából szeretne vizsgázni, és érdekli is, hogyan szerepel. Izgulni nem izgultam. Azon túlestem két nappal előtte a klubvizsgán, ahol életemben először álltam ki „ismeretlen” emberek elé úgy, hogy valamit bizonyítani kellett, ahol volt tétje annak, amit teszek, és fontos volt számomra. Vasárnap már ennek nyoma sem volt. Tudtam, hogy semmi olyat nem kérnek tőlem, amire ne lennék tökéletesen felkészítve, tudtam, hogy vizsgáztatóim szigorú, kritikus szemmel néznek, mégis teljes jó szándékkal, tudtam, hogy már „csak” önmagamat kell adni, végre, először életemben. Az érzéseket nem fogom elfelejteni, eddigi tanulásom legfontosabb tapasztalatai. A feszültség, és mellette mégis a nyugalom, a kitörni vágyó agresszió és mellette az önfegyelem, a helyzet tétje és mellette mégis a biztonság érzése… mind olyan élmények, amelyek megadták végre az értelmét egy vizsgának, és annál többet is. Igazi visszajelzést önmagamról, és igazi lehetőséget, hogy egy vizsga a továbblépésről, a fejlődésről, az új lehetőségekről szóljon, a megismerésről, a tapasztalásról, és arról a felemelő érzésről, amikor tudom, hogy most valamit jól csináltam, egyszerűen csak azért, mert szerettem volna jól csinálni, önmagamért, és azokért, akik bizalmat adtak nekem, és dolgoztak értem, velem. Köszönöm nekik, tanáraimnak, Mihalik Hunornak és Nagy Péternek.