„…Én mindig arra gondolok, hogy a virág szelíd, és simogatni kell, és amikor kezembe fogom a kardot, mosolygok azon, hogy milyen egyszerű is kivenni azt onnan: látom magam egy gyönyörű réten, szikrázik a Nap, ragyogó kék az ég, csodálatos virágok nyílnak körülöttem, illatos a levegő, minden rezdülésben benne van az élet szeretete, szépsége, csodája...Lehunyom a szemem, lélegzek lassan: egy, kettő, aztán hirtelen három, és a penge kivágódik a hüvelyből, szemmel követni sem lehet, csak a suhanást hallod, aztán a következőt, ahogy perdülök, és már vágtam is újra, és ismét perdülés, a napfény megvillan a pengén, egy pillanatra vakító izzással csókolóznak össze, és már zuhan is a kard, kiáltás tör ki belőlem, belerobban a napfénybe, szétárad, izzik, a levegő remeg, remeg, ....aztán egy pillanatra minden megáll... csak egy lassú, lélegzetvételnyi nyugodt sóhajig, a penge villan a napfénybe, és mint a szikláról elvillanó gyík tűnik el ismét. Lassan felállok, és ismét látom a rétet, a napot, érzem a szellőt, hallom mit súg a fülembe ezernyi madár szerelmes éneke, mosolygok, és lehajolok a lábam előtt parányló puha szirmú leheletfinom virághoz: megsimogatom szirmait, és halkan súgom neki: ne félj, nem bántalak...”