A keleti bölcsesség szerint az ezermérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik. Az én utam azonban nem itt, és most, 6:15 órakor, a pécsi vasútállomáson vette kezdetét, hanem egy bő évtizeddel ezelőtt – mondhatni a XXI. század hajnalán – a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Kar Testnevelési Tanszékének hirdetőtáblája előtt. Jelentéktelen tanszék volt, az épület délkeleti szárnyának alagsorában, így a parafa táblán sem sorakoztak a külföldi ösztöndíjakról, eladó tankönyvekről, vagy vizsgafelkészítést vállaló harmadévesekről szóló hirdetések, csak egy számítógéppel írt, fehér papír árválkodott ott… ami megváltoztatta az életemet, és elindított azon az úton, ami most, 2013. június 6-án az olaszországi Modenába vezet, hogy letegyem a 4. dan vizsgát. És, hogy ezután még hová, az csak az égiek tudnák megmondani.

Ismét eltelt néhány gyakorlással töltött év, ismét egy külföldi utazás kapujában álltam 2013.06.06-án, a cél – mint az utóbbi két alkalommal – ismét Olaszország volt. Rutinból meglesz, gondolhatnánk, ha ezúttal nem a 4. dan vizsgáról lenne szó. Hogy ez miért különleges, nem tudom. Csak annyit tudok, hogy sok-sok nálam tapasztaltabb embertől hallottam, hogy ez vízválasztó az iaido-t gyakorló életében. A legnehezebb vizsga lenne? Nem hinném! Viszont annyiban mindenképpen más, hogy ez az a szint, amikor már nem elég a tökéletességig csiszolt, polírozott technikát bemutatni a katák során. Szükséges, de nem elegendő. Emellett kell még valami más is, amit a mesterek keresnek a mozdulatok között, valami megfoghatatlan dolog, amiből avatott szem látja, hogy no igen, ő megértette, neki viszont még sokat kell gyakorolnia. És nem csak a nukitsukét… Megérteni is nehéz, leírni pláne, így nem is bajlódom tovább vele, aki már átélte, úgyis tudja, aki még nem, az idővel megéli maga is. Megélni, talán ez a kulcsszó, ahogy Őrnagyúr szokta mindig mondani. Nem túlélni kell, hanem megélni!

Eljött tehát a június, letelt a kivárási időnk, így öt éve állandó vizsgázó társammal, Bajsz Petivel, és az innentől hozzánk csatlakozó Varga Zolival, valamint az idei alkalomra társunkká szegődő, az 5. dant megcélzó Őrnagyúrral, továbbá a „csapatmanageri” feladatokat felvállaló Antal Tomival együtt vágtunk neki a Modenába vezető útnak. Igen, ezúttal nem a festői környezetben lévő Sportiglia adott otthont a nagy nyári olasz tábornak, hanem ez az észak olasz városka, ahogy megtudtuk, mindennek anyagi okai vannak. Hiába no, a válság mindenütt érezteti hatását. Ötfős társaság lévén két gépjárművel indultunk neki, a budapesti csapat éppen, hogy megúszott egy jókora balesetet Szlovéniában, mi csak egy a látótávolságot szinte nullára redukáló jégesőbe futottunk bele, de mindent összevetve szerencsésen megérkeztünk a minden igényt kielégítő szállásunkra, az Eden Hotelbe. Itt az azonos néven futó reality-val ellentétben nem csókolóztak nagymellű szőkék a medencében, már csak azért sem, mer nem volt medence. A szöszik hiányát még csak elviseltük valahogy…

Ezúttal a dojo, és a szálloda elég messze volt egymástól, így autóznunk kellett a városon keresztül. Első nap reggelinél megismerkedtünk a repülőgéppel érkezett brit David Collinssal, aki innentől fogva úti, és vacsora társunk lett, személyében egy nem mindennapi budokát ismerhettünk meg. Az első megdöbbenés akkor ért, amikor megtudtuk, hogy 80 éves. Sok ember ilyen korban már annak is örül, ha él egyáltalán, ő pedig fitten, energikusan, szellemi, lelki, és fizikai képességek teljes birtokában itt ült mellettünk, és mesélt az életéről, és az iaido pályafutásáról. Nem is tudom, hogy melyik volt az érdekesebb. Dave a japán kardvívással viszonylag későn ismerkedett meg, de egész életét sportemberként töltötte. Sziklamászás, motorozás, és még számtalan más tevékenység gyakorlása után már az ötvenes éveiben járt, amikor elkezdett iaidozni, az ötödik danos vizsgáját pedig 15 évvel ezelőtt tette le. Közel hetven évesen próbálkozott először a hatodik dannal, és azóta évente egy-két alkalommal ismét nekivág valahol Európában. A fizikai képességei az évek multával nyilván egyre gyengébbek lesznek, a kitartása, és hozzáállása azonban példaértékű! A National Geographic kendo 8. dan vizsgáról készített dokumentumfilm idősebb főszereplője jutott róla eszembe, aki szintén számtalanszor próbálkozott a megmérettetéssel, rendre elbukott, de a következő évben újra ott volt a vizsgázók között.

A tábort – a hozzánk évente ellátogató Yamasaki senseihez nagyon hasonlító nevű – Yamazaki sensei vezette, vele érkezett még Azuma sensei, és régi ismerősünk, Kamikokuryo sensei, akinek tolmácsoltuk Hunor sensei üdvözletét, és átadtuk a neki küldött ajándékot. Az edzések a szokásos rendszert követték, katák bemutatása, elméleti magyarázat, majd gyakorlás. Délután, és szombaton fokozat szerint csoportokra bontva, mi ezúttal Azuma senseitől tanulhattunk. Sajnos konkrét gyakorlás a nagy létszám, és a sok magyarázat miatt elég kevés volt, mert a kétórás edzések után jöttek a terembe a kendósok, és itt nem volt lehetőség a ’holtidőben’ egy másik teremben gyakorolni. Egy kicsi, meglehetősen alacsony, ellenben óriási tükrökkel ellátott termet sikerült végül találnunk, amit délutánonként egy-egy órára birtokba vettünk, így intenzív gyakorlással készültünk a vasárnapi vizsgára. Angol barátunktól is kaptunk egy-két jótanácsot, és mutatott egy módszert, amivel hatékonyan rá lehet hangolódni a vizsgára. Kipróbáltam, és bejött! 

A vizsgán Zolival egy csoportban voltunk, rögtön a 4. dan kezdetén, így Peti, és Őrnagyúr formagyakorlatait már úgy nézhettük végig, hogy mi megtettük, amit lehetett. A velük egyszerre vizsgázókhoz képest véleményem szerint mindketten meggyőzően teljesítettek, és az igen népes 6. danos csoport legidősebb indulójaként David is szép, letisztult iaidot mutatott. A korábbi évektől eltérően 7. danra is meglepően sokan próbálkoztak, ami mutatja az európai iaido fejlődését. Miután mindenki bemutatta a formagyakorlatait, a bírók visszavonultak, az szervezők pedig hosszasan összegezték az eredményeket. A köztes időt jobb híján azzal töltöttük, hogy a helyi Gregor Bernadett hasonmásverseny győztesének formás idomait csodáltuk, szerencsénkre már „polgári” ruhában.

Mikor az olasz szövetség képviselői kifüggesztették az eredményt, lassan én is odasétáltam. Messziről csak annyit láttam, hogy a 4. danos papíron összesen öt szám szerepel. Ez a vizsgázók létszámát tekintve nem volt túl jó arány. Közelebb érve azonban megpillantottam, hogy a felső sorban a 401-403 számok szerepelnek. Mondanom sem kell, hogy nagy kő esett le a szívemről, hiszen mint általában, most is Zoli volt a legfiatalabb, én pedig a harmadik. Gyorsan gratuláltunk is egymásnak, majd a többieket is elkezdtük keresgélni. Őrnagyúr száma szerepelt a három sikeres 5. danos vizsgázó között, örömünket azonban hamarosan elhalványította, hogy Petiét nem találtuk a mi papírunkon.  Ismét nem járt hát teljes sikerrel a magyar delegáció. Hatodik danra is csak hárman mentek át, David most sem volt közöttük. Kitartása azonban például szolgálhat mindannyiunk számára, hiszen megmutatja, hogy ha el is buksz, mindig fel lehet állni újra! A 7. danosok idén mindannyian kudarcot vallottak, számunkra azonban ez csak jövőre lesz fontos, sok ezer kilométerrel keletebbre innen…

Miután hazaértem, a diplomát kiraktam a polcra, ott lesz egy ideig, hogy emlékeztessen az úton, és azt megelőzően szerzett élményekre, majd bekerül a többi közé, és jönnek újra a dolgos hétköznapok, majd négy év múlva a következő megmérettetés…

Nagy Péter

Iaido 4. dan