Amikor elmentem megnézni az első edzést, azt hittem kendót fogok látni, ugyanis ez érdekelt ezt akartam volna űzni és hát a „Pécsi Iaido és Kendo Klubb” nevéből is ez fogott meg.  Mikor megtudtam, hogy most nincs kendo mert nincs páncél, viszont van iaido, nem keseredtem el, inkább megnéztem, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mi az.  A tanár pár perces elméleti gyorstalpalója után volt némi fogalmam róla: valami kardozás, japán karddal, japán ruhában. Ezek után levettem a cipőmet, beléptem a terembe és figyelve vártam.  Már maga kezdeti szertartás is lenyűgözött, nyugodtnak és békésnek tűnt (bár az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem, az volt, hogy nem kényelmetlen-e). Az edzés ezután rendben lezajlott, a tanár körbesétált, mindenkinek magyarázott és mutogatott egy kicsit, amit aztán a többiek próbálva be is tanultak. Az edzés végén pedig volt egy kis páros gyakorlat.  Az edzés végére megfogant a fejemben a gondolat: Ez nekem kell, ezt akarom csinálni, mert ez marha jó! Beszéltem is a tanárral, hogy a következő edzésen kezdenék is. Amikor megérkeztem a következő edzésre, úgy éreztem magam mintha bedobtak volna a mélyvízbe, vagy inkább le akartak nyomni alá. Kicsit nehézkesen de a többieket figyelve túlestem a kezdeti szertartáson. Ezek után jöttek az első lépések… szó szerint. Idézem azt mondták: „Most meg kell tanulnod járni”. Hát eddig is tudtam járni, de gondoltam nem lehet belőle baj, hátha eddig rosszul csináltam. És láss csodát: tényleg rám fért a dolog, mert ÍGY nem tudtam járni! Ezzel pedig vége is lett az első edzésemnek. A 2. hét után már kaptam a kezembe egy bokutot is és elkezdhettem a tényleges tanulást, és minél többet tudtam meg a kard használatával kapcsolatban annál jobban érdekelt a dolog és annál jobban el akartam mélyülni benne. És hogy mi a legjobb az egészben? Még mindig nő az érdeklődésem!

Janecska Máté

itt olvashatod Anita beszámolóját