2007. november 18. Vasárnap

Japánban egyébként egy teljesen más világ fogadott. Mivel ugye volt 20 percünk a gépet elérni, és ez épp, hogy csak sikerült, a csomagjaink sajnos nem tudták tartani velünk a lépést, így ott álltunk Oszakában fejenként egy hátizsákkal, meg egy laptoppal. Ráadásul reggel nyolckor, délután fél hat helyett, és a busz, ami Ózuba vitt hatra jött értünk. Még a hídon elénk jött egy egyenruhás hölgy a neveinket lobogtatva egy papíron. El nem tudtuk képzelni, hogy mit akarhat. Ő udvariasan közölte, hogy a csomagjaink nem jöttek velünk, ezért fáradjunk a 'baggage claims' feliratú pulthoz majd odalent, és ott elintézik, hogy utánunk szállítsák őket. Hihetetlen! Még ki sem szálltál a repülőből, és máris megoldották a problémádat. Máshol ha nem anyázol órákat, akkor rád se hederítnek! Egyébként azért nem ment olyan simán a dolog, mert japó barátaink eléggé nehezen értettek meg, pláne ha az angolt kell beszélni – biztos úgy vannak ezzel, mint mi anno az orosszal – és nem nagyon fogták fel, hogy ötünknek 4 dobozban vannak a kardjaink, és nem tudjuk, hogy melyikben kié, mert tök egyforma minden doboz. Amíg végre megmagyaráztuk, hogy mindegy kinek melyiket írják fel, eltelt egy fél nap. Utána azonban újabb kellemes meglepetés ért. Öten cammogtunk a határellenőrző ablakok felé, ahol 3 alkalmazott várt minket, de mikor meglátták, hogy milyen sokan vagyunk munkába állítottak egy negyediket is! Azért nem ötöt, mert addigra egyikünk már át is ért a túloldalra. Kemény! Az arabok kicsit másképp működtek hazafelé 

A reptéren épp csak elhelyezkedtünk az előző Ózu-járók által már jól bejáratott táborhelyen, ahol némi eligazítást kaptunk a követendő illemszabályokról, Hunor kiszúrta az edzőtáborban rendszeresen résztvevő finn barátunkat, Pasit és kis csapatát. Egyik társukért jöttek ki a reptérre, hárman már napok óta rótták Oszaka és más japán városok utcáit Nishimoto Sensei társaságában. Mikor megérkezett Kimo nevű társuk, úgy döntöttek bemennek a városba, így ha már úgyis van pár óránk, Denisszel csatlakoztunk hozzájuk. Egyedül nem lett volna bölcs dolog, hiszen a vonatok-metrók színkavalkádos kesze-kusza rendszerében gájdzsinnal csak eltévedni lehet, mást nem nagyon. Szerencsére Pasi rutinos Japánjáró volt, és elkalauzolt minket az úton. A repülőtér szemétre épült szigetét elővárosi vasút köti össze Oszakával.

Apropó repülőtér: nem semmi az a hely! A helyiek álmodtak egyszer egy merészet, és kitalálták, hogy az eddigi repterük túl kicsi, és egyébként is ráférne a környékre egy kis fejlődés, így hát építenek még egy repteret. Igen ám, de hova? Hovatovább egy házat nehéz lenne Oszakában építeni, nemhogy repteret. Erre az egyik kihívásokat kedvelő mérnök kitalálta, hogy ott a tenger, építsenek oda! Építettek. Nekiálltak feltölteni egy jókora területet az öbölben, odahordtak mindent, amit találtak a környéken, és nem volt rá szükség. Hordalékot, földet, szemetet, mindent. Az egészet folyamatosan tömörítették, míg végül egy viszonylag stabil földterület keletkezett a tengerben, jókora távolságra a szárazföldtől. Amikor ezzel megvoltak, felhúztak rá egy repteret hatalmas csarnokkal, kifutópályákkal, vámmentes boltokkal és egy egész kis városnyi étteremmel, áruházzal, szállodával. Az egészet összekötötték egy híddal a szárazfölddel, és mint aki jól végezte a dolgát, gyönyörködni kezdtek a mérnöki munka csúcsának számító létesítményükben. Ekkor kezdődtek csak az igazi gondok. Hogy a számításokba csúszott-e hiba, vagy egy közeli földmozgás ereje okozta-e, azt nem tudni, de az egész mesterséges sziget elkezdett süllyedni. Na nem nagyon, napi pár tized milliméterről van szó, de azért ez is számít, így hát felpakolták az egészet egy pneumatikus szerkezetre, amivel után tudják állítani az épületek magasságát annak függvényében, hogy mennyire mozog alatta a sziget. Amikor a csarnokban lementem a WC-be, a lépcső aljánál volt egy mozgatható rámpa, ami automatikusan követte az alsó és a felső szint mozgását. Mindenre van valami mérnöki megoldásuk, de szükségük is van rá egy olyan országban, ahol minden talpalatnyi helyet már beépítettek…

Ezt először a HÉV ottani megfelelőjén utazva tapasztaltuk, hiszen ahogy átért a vonat a hídon a szárazföldre, házak ezreit pillantottuk meg. Amíg a szem ellát, csak házak voltak az egész öbölben. Eleinte kis kétszintes családi házak, amikhez kb. akkora ’kert’ tartozott, hogy éppen körbe tudták járni a házat. Akinek ténylegesen volt pár négyzetméteres kertje, az gondolom nagyon gazdagnak számított a környéken, de nem sok ilyet láttunk. Később ahogy közeledtünk a központ felé nagyobb emeletes házak következtek, eleinte el-el szórva a kisebbek között, majd csoportosan is mini lakótelepeket alkotva. A tömbházak egyébként nagyjából úgy festenek, mint nálunk a felújított szigetelt panelok, bár a legtöbbnél külső folyosókon lehet megközelíteni a lakásokat, és a lépcsőház is gyakran nyitott. Vonatunkkal a Tennoji állomásig közlekedtünk, ami az egyik nagyobb vasúti központi állomás Oszakában, itt lehet átszállni a repülőtéri vonalról az un. Osaka-loop vonalra, ami körbemegy a belvárosban. Ezzel eljutottunk az oszakai várkastélyig, aminek méreteit érzékelteti, hogy két vasútállomáson is le lehet szállni, ha be akar jutni az ember. Maga az épület persze nem ekkora, de óriási park tartozik hozzá, gyakorlatilag a régi vizesárok rendszeren belüli területet meghagyták városi parknak, ahol az egyébként betondzsungeli léttől frusztrált városlakók feltöltekezhetnek az őszi fák színpompás lombkoronáinak gyönyörű látványától. A japánok egyébként a fákat aszerint ültetik, hogy ősszel milyen színű a levele, így kvázi előre megkomponálják a látványt, amit ilyenkor mindenki megcsodálhat. A kastély környéke tele van felhőkarcolókkal, amitől nagyon elüt a múlt e kicsiny szigete. Maga a vár sajnos nem eredeti, de régi formájában építették újjá, most múzeumként funkcionál. A bejáratnál giccskedvelő turisták felöltözhetnek szamuráj vagy gésa jelmezbe egy fotó erejéig, mi inkább kihagytuk ezt a „hívogató” lehetőséget. Az jellegzetes több szintes gúla alakú épület tetején kilátó működik, ahonnan a párizsi Eiffel toronyhoz hasonlóan körbe meg lehet tekinteni az egész várost… na jó, ez enyhe túlzás, fogalmazzunk inkább úgy, a város egy részét. Régi épületekkel sajnos csak elvétve lehet találkozni, a kastély körüli parkos területen található egy szentély több melléképülettel, valamint a kastély építtetője, Hidejosi Tojotomi szobrával. Nem messze tőle egy a budo gyakorlásának szentelt csarnok, a Su Do Kan, ahol éppen gyerekek vizsgáztak kendo katából, amikor bekukkantottunk. Egyszóval Oszaka olyan hely, amit egyszer az életben mindenképpen látni kell, talán kétszer is, de ott élni… az már nem biztos, hogy a magunkfajtának való. Képzeljetek csak el egy várost, ahol annyian élnek, mint egész Magyarországon. Az Oszaka-Kobe-Kyoto metropolisz a kilencedik legnépesebb hely a világon, Japánban csak Tokió előzi meg, amely egyébként világviszonylatban is az első helyen áll.

A már jól ismert úton visszavonatoztunk a reptérre, hiszen Ózu-ba induló buszunk ott várt ránk. Mivel volt még egy bő óránk az indulásig, Denisszel elmentünk enni, amit a többiek már letudtak amíg a városban bóklásztunk. Klassz japán stílusú étterembe ülünk be – volt amerikai és még sokféle is – és finom teljesen elfogadható árú rizses húst ettünk. Úgy látszik a híresen drága Japánban a reptér nem egyenlő a megfizethetetlenséggel nem úgy, mint odahaza. Utána vettünk ezt-azt, például vizet, amit szintúgy a budapestinél sokkal barátibb áron adtak és konvertert, amivel lehet használni a hazai elektromos készülékeket a japán hálózatról. Visszafelé betértem a WC-be, ahol az ominózus rámpán kívül más érdekességekre is fény derült. A szigetországban a WC-ket egy TOTO nevű cég gyártja
 ( http://www.toto.co.jp/ ) ugyanúgy a csapok és minden ilyesmi is ezzel a márkajelzéssel van ellátva. Jó kis monopol helyzetük lehet, mert akármerre jártunk, mindenhol az ő cuccaikkal találkoztunk. Hogy a vízcsap fotocellás, az jobb helyeken már nálunk is alap, de itt a szappant is automatikusan adagolják hab formában, és a vízzel is takarékoskodnak, tényleg csak addig folyik, amíg alatta van a kezed. A kézszárítók is spécik, két oldalról fújja a levegőt a kezedre, a Mitsubishi gyártja őket.

Kanadai barátaink gépe késett, így elég sokára indultunk csak el, a közel 6 órás utat jobbára átaludtuk, csak néha álltunk meg útszéli pihenőhelyeknél. Az egyik ilyen alkalommal egy teljesen automatizált „boltban” szinte mindent lehetett kapni, még meleg rizspogácsákat is. Hunor ki is próbálta, cirka másfél perc alatt meleg frissiben fóliázott és dobozolt ételt kapott! Emellett szinte végtelen választékban különféle üdítők, kávé, tea, víz sorakozott az automatákban, és csokit, nassolnivalót is lehetett venni természetesen. Este 11 óra tájban érkeztünk meg Ózuba, az egyik hegy tetején lévő ifjúsági központba. A késői érkezés miatt eltekintettek az egyébként kötelező reggeli tornától, így kialhattuk magunkat másnap reggel. A szobában hat ágyon kívül egyetlen polc volt, mindenkinek egy nem túl méretes fakkal, valamint takarító eszközök. Odakinnt sem volt hideg, úgy 15 fok körül, a szobában pedig a légkondicionáló kellemes 21 fokos hőmérsékletet tartott. Az első éjszaka nem mindenki aludt jól, meg kellett szokni az időeltolódást...