Kijöttünk a repülőtérről, és végigsétáltunk a reptér alatt található
földalatti állomáson. Nyüzsgő japánok áradata zúgott körbe, miközben csomagjainkkal megrakodva baktattunk lefelé. Nagy levegőt vettem, ám meglepetésemre a várttal ellenben valami éktelen bűz ütötte meg az orrom. Körbenéztem: *rend, tisztaság*. Sehol semmi szemét. Nem értettem. Tovább haladtunk. Újra mintavételeztem. Most semmi. Na, mondom, biztos az orrom tréfálkozik (a rendszeres gyerekkori
orrcsepp-túladagolásoknak köszönhetően ugyanis mára már sajnos csak dísz. Nemigen érzek vele se szagokat, se illatokat). Pár lépés múlva azonban, mikor épp a többiek mögött lépdeltem, megint éreztem. Istenem, ez a penetráns bűz! Olyan volt, mint a pállott, tömény macska-szag. Körülöttem pedig steril japán környezet – teljesen érthetetlen. Kérdeztem is évek óta Japánban kutató barátunktól, Palitól, hogy nem érzi-e esetleg ő is. A válasz nagyjából a következő volt:

- De, a táskámtól van, otthon beillatozták a macskáim.

Látnotok kellett volna az arcát. Hát van ennél jobb bemutatkozás? Habár halálkoztunk már ezelőtt. Az utazás előtti megbeszélés alkalmával, még budapesti tartózkodása idején bemutatta a labort, ahol dolgozik. Akkor egész jól elbeszélgettünk. Most mégis úgy éreztem, hogy – szándékom ellenére – megsértettem.

A vonat
Az állomásra érve egyébként a jegykezelés menete tűnt fel először: Tökéletesen gépiesített minden, nem úgy, mint nálunk. Kis kapuk sorakoznak sorban, hasonlóan ahhoz, mint Londonban a  metróállomásokon. Ezeken kell átmenni ahhoz, hogy az állomás területére léphessük. Van rajtuk egy kis bemeneti nyílás, amelybe az ugyancsak a legtöbbször gépből váltott jegyeket behelyezhetjük (tetszőlegesen). Szó nélkül beszippantja, megvizsgálja, és –
amennyiben érvényes – átenged, majd a túloldalon visszaadja az egészet verifikált, lepecsételt, „lyukasztott" formában. Gyakorlatilag mindenfajta állomáson (vonat, busz, metró,) ez a rendszer. Rövid várakozás után már a vonaton ültünk. Annak, aki már járt Ázsiában, a fenti képek minden bizonnyal nem okoznak túl nagy meglepetést. Viszont ne feledjük, Japán, – habár ázsiai ország – egyetlen másik ázsiai országhoz sem hasonlítható, teljesen egyedi, különálló jelenség.

Egy órányi utazással végre megérkeztünk Tokióba, egész pontosan a *Tokyo-Shinigawa* állomásra. Útközben megismerkedtem Dirkkel, a német kollégával is. Nagyon szimpatikus, tipikus német fazon. Jót beszélgettünk, habár a fejünk le-lecsuklott a fáradtságtól. A vonat neve, amire felszálltunk, Nozomi (amely csak a legnagyobb városokban áll meg, továbbá a leggyorsabb, megközelítőleg 300 km/h-val száguld, és ennek megfelelően a legdrágább). Egyébként, mint megtudtam, a „kodama" szó jelentése visszhang, a „hikari" fényt/sugarat jelent, míg a „nozomi" jelentése remény/kívánság.
A Shinkansenek egyébként nem a föld alatt, hanem a felszínen, normál vonatsíneken közlekednek. A nagy sebesség miatt a vonatsínek néhol (kanyarban) be vannak döntve. Egyébiránt, ahogy elnéztem, a japánok számára teljesen szokványos utazóeszközről van szó, azaz nem csak az ünnepnapokon használják, hanem – úgy tűnik – rendszeresen, ezzel járnak dolgozni.

Ha az ember már Shinkansen-nel utazik, érdemes „Reserved" típusú jegyet venni, főleg hosszabb útra és zsúfoltabb időszakban. A szerelvény ugyanis adott számú „Reserved", és „Non-reserved" feliratú kocsiból áll. Az előbbiekbe helyre szóló jegyekkel ülhetünk, míg az utóbbiakban örülhetünk, ha jut számunkra hely (habár valamivel olcsóbb, és viszonylag gyorsan cserélődnek az utasok). A vonat indulását követően kisebb csalódást okozott, hogy nagyjából ugyanaz a látvány tárult elém, mint ami a *Narita Expressből* is fogadott...

Az este
A vacsora jó hangulatban telt – sörözgettünk, sushit kóstolgattunk,
gyakoroltuk a pálcikák használatát. Jó volt érezni a japán vendégszeretet – igazán kedvesek tudnak lenni. Közben addig nem látott arcok is felbukkantak (pl. olyan európaiak, akik hosszabb ideje, ösztöndíjasként tartózkodtak az egyetemen). Palit megostromolta egy japán professzor, hogy bemutassa neki egyik – szemmel láthatóan igen megszeppent, és zavarban lévő – diplomázó hallgatóját, aki épp a napokban ért el valami igazi áttörést a témájában (ha jól emlékszem, valami egészen mikroszkopikus dolgot sikerült megmérnie).

Modern szálloda
A szállodában útlevelünk felmutatásával pillanatok alatt megkaptuk
szobakulcsainkat – egy-egy kartonpapírból készült kártyát. Gondolom a kártya mágneses információkat is tárolhatott magán, másként hogyan lett volna alkalmas szobakulcsnak. Viszont egyelőre nem működött - érvényesíteni kellett. Az érvényesítés gyakorlatilag a szállás előre történő kifizetését jelentette, ráadásul újfent gépiesített módon! Fogtuk hát piciny kártyánkat, odaballagtunk a recepció mellett helyet foglaló két monstrum-berendezéshez, melyekre a kedves kis japán recepciós hölgy mutatott. A képernyő körül ezernyi ki/bemeneti slot éktelenkedett. Kisebb morfondírozás után rájöttünk, hogy melyik slot-ba mit kell dugni – ide a szobakulcsot, oda a pénzt. A menü nyelvezetét angolra váltottuk, és máris örülhettünk, mert a képernyőn
felvillant a fizetendő summa: pontosan 35360 jen. Papírpénz be – visszajáró és befizetési igazolás ki. Mint kiderült, a kijelentkezés is hasonló módon működik. Csupán annyi a különbség, hogy akkor nem a szállásdíjat, hanem az ott tartózkodásunk során felmerült esetleges többletköltségeket kell(het) apénznyelő slotokba csurgatni.

A szobába érve mindent szemrevételeztem. Csodás rend, tisztaság fogadott, így megnéztem a fürdőszobát. Legfeltűnőbb az a jellegzetes „szék" volt. Az ülőke nyomásérzékelős. Ha nyomást gyakorlunk rá (pl. ráülünk), akkor megkezdődik a „preparation" fázisa (emlékeztek, amikor az embrió elkezdett fejlődni odabent). Na, szóval, az előkészületi fázis végén kigyullad egy kis kerek, zöld színű LED a kékkel írott krikszkrakszok fölött. Ekkor kétválasztásunk van, de mindkettő „halálos": a rózsaszín gomb hatására a kicsi,
az égszínkék gomb hatására a nagyobb alien bukkan elő a WC hátsó részéből (a képen balról jobbra, szokás szerint). Amikor középre ér, és pont szembenéz velünk, akkor apró szájából – Scott filmjével ellentétben – nem savat, hanem előmelegített öblítő-vizet („rinse water"-t) köp! Milyen kár, hogy elsőre nem ültem rá, és így (szerencsére nem látta senki) plafonig ment.

Japán művészet
Míg a férjem korán reggel egyenesen az egyetemre ment – minden bizonnyal ott fogja tölteni minden idejét önmagához hasonló fizikusok között –, úgy gondoltam, szemrevételezem a várost. Engem a művészet érdekel, semmiben sem hasonlítunk egymásra, a művészetben is a buddhista művek.

Amikor megpillantottam a Főnix pavilont, megérzünk valamit a csodálatból, ami erősen hatott a Tisztaság Földje buddhizmus híveire is. Amida a Fény Buddhája, ami folyamatosan változik. A hegyi tisztáson álló pavilon minden napszakban, évszakban más képet mutat. Télen az oszlopok vörösen izzanak a fehér havon. Nyáron vibrálni látszik a forróságban. Mi éppen ősszel mentünk, amikor a tájat színes levelek borították. A szobor szintén változik. Tündököl, homályba burkolódzik, szikrázik, dereng a fényben. Ha csak elbújik a nap, máris más hangulatot áraszt, mintha élne.

A kicsiny terembe érve úgy érezzük, mintha hosszú, fáradságos út után vendéglátónknál személyesen megpihennénk, ahol rajtunk kívül nincs senki. Ez a paradicsomba lépés személyes élménye.

A zen
Ez a művészet, az előbbinek éppen ellentéte. Ez a mindennapi valóság közvetlen megtapasztalása. A valódi zen szerzetes akár egy barlangban is élhet, csekély tulajdona egy étkező csésze, a papír a tus és az ecset. A szürke szín árnyalatait használja, szűk témakörben dolgozik, leginkább tájat és a benne élő lényeket ábrázolják egyszerű vonalakkal. Érthető, mindennapi jeleneteket mutatnak be, amint maguk termelik élelmüket, takarítják környezetüket.

Egy középkori verssel a tarsolyomban indultam vissza a szállásra:

A szeretett lény,
akit tegnap láthattam,
mától nincs többé:
tovasodródott innen,
mint a hegyi fellegek.

A cikk elsőként a harmoneten jelent meg, linket találsz a barátaink oldalai közt.