2007. november 20. Kedd

7-kor gyülekező az alakulótéren az épület előtt. (Már-már a hadseregben érzi magát az ember) Zászlófelvonás következik a japán himnusz dallamára. (Mindenki a kiképzőőrmestert keresi) A tábor vezetője sárga láthatósági mellényben drótnélküli mikrofonnal a kezében utasításokat oszt… persze japánul. (Megvan az őrmester) Most következett az egész Japánban tartózkodás legpoénosabb mozzanata… amit utána minden áldott reggel megismételtek. Persze náluk ez biztosan nem vicces, de mi mosolyogtunk rajta. Először egy komoly hangvételű protokolleseménnyel kezdődött a nap, a japán himnusz dallamainak felcsendülése közepette hat táborlakó felvonta a nemzeti lobogót és az intézmény zászlaját. Ezt követően néhány önként jelentkező kiállt a sokaság elé, és anyanyelvén elmondta, hogy ki Ő és miért jött ide pár mondatban. Utána jött a móka, reggeli torna japán ifjúsági tábor stílusban. Ez kb. olyan volt, mint megboldogult kisdobos korunkban. Egy annyira debil zenére, amit csak a japók képesek komponálni (ilyen megy a pokemon rajzfilmek alatt, és így beszél a tamagocsi is) reggeli tornára buzdított bennünket, szerencsére volt néhány előtornászó, aki az utasításokat követve bemutatta az aktuális gyakorlatokat. A második naptól kezdve – látva, hogy a gájdzsin delegáció többségbe került – betették az angolul beszélő verziót a magnóba, így innentől talán még vidámabban teltek a reggelek az „Indzsój jór hepppi ekkszöööszááájz” feledhetetlen dallamaira. J

A tornát követően jött a takarítás. Minden táborlakó partvist, lapátot, rongyot ragadott, és a szálláshely környékét kezdte takarítani, valamint a szobákat is felporszívóztuk, bár ez nem volt valami nagy cucc, tekintettel arra, hogy nagy részüket elfoglalták az ágyak. Ilyenkor ki-ki választott valamilyen területet, és annak látott neki, mi általában Hunor Senseit követve kikötöttünk a mosdóknál, a folyosón, vagy egyszer a klubszobánál, sőt még a WC-t is takarítottuk egy ízben. Miután végeztünk, kelletlenül felvettük a szombat óta hordott ruhánkat, és elindultunk reggelizni. Furcsamód a többiek messze elkerültek minket. J

A reggeli ugyanolyan finom volt, mint előző nap, Csaba legnagyobb örömére megint volt hal! Ennél jobban már csak ebédnél örült, mert akkor is volt, nem beszélve a vacsoráról, de azért ennyire ne szaladjunk előre. Az étterem ezúttal tömve volt japókkal, fiatalabbak, idősebbek vegyesen. Hirtelen nem tudtuk hová tenni őket, de a délelőtt folyamán sikerült beazonosítani „származásukat” is. Egy zenei találkozó tagjai voltak, fiatal lányok és fiúk, valamint tanáraik osztották meg az asztalokat velünk, ámbátor szállásuk a másik szárnyban volt, így túl sokat nem találkoztunk velük. A reggelinél egyébiránt Hunor Sensei invitálására megkóstoltam a nattót. Elmondása szerint nagyon finom, és aki igazi „japán” az ezt eszi. Az íze egyébiránt nem rossz, sőt érdekesen finom, csak ne lenne büdös és iszonyúan gusztustalan. Nem csoda, hiszen rohasztott babról van szó. Kis műanyag tálcácskákon szervírozzák, olyan, mint egy lapos joghurtos doboz. Magában sem semmi, ahogy kinéz, de ha nyakon öntöd szójaszósszal, akkor lesz csak igazán undorító. Ha a vizuális ingereken felülemelkedünk (vagy egyszerűen becsukjuk a szemünket) akkor is ott van még a szaga, és mindezek után meglehetősen mellbevágó élmény az íze, ami nem harmonizál az eddigiekkel, ahogy mondtam egészen ehető a cucc. Természetesen ezt is pálcikával köll enni, mint errefelé minden mást – még a levest is! – de nem okoz túlzottan nagy gondot, mivel ragad. Gyakorlatilag úgy néz ki – gyenge idegzetűek ugorjanak a következő bekezdésre – mintha valami takonyszerű izé borítaná, ami a szójaszósztól még barnás színt is felvesz. Lényeg a lényeg, hogy legyűrtük, és innentől a mindennapi reggeli ínyencségek része lett. No persze nem mindenki volt hajlandó megküzdeni vele, de a személyiségi jogok védelme érdekében most nem térek ki arra, hogy a gájdzsinok közül kik bizonyultak „igazi japánnak”. Nagy részük úgyis letagadná. J

Eljött a második edzésnap, ami ismét furikatával kezdődött, és ippon me mae-val folytatódott. Mint szinte mindegyik további nap. Iwata Sensei sokat magyarázott, mi pedig kitartóan jegyzeteltünk. Elmondta, hogy a gyakorlás során semmi nem okozhat nehézséget, ha az alapokkal tisztában vagyunk. Ennek érdekében rengeteget beszélt a hara használatáról, a helyes testtartásról és a gyakorlás közbeni megfelelő lelkiállapot fenntartásának szükségességéről, a kezek használatáról és hasonló dolgokról. Mindezek után a furikatán és a mae-on keresztül magunk is megtapasztalhattuk mindezek fontosságát. A délelőtti edzés hamar eltelt, pedig még csak alig félszázszor csináltuk meg az első formagyakorlatot.

Ebéd után beállítottak az amerikaiak is. Fekete egyenruhájuk hátán a USA Team, Muso Jikiden Eishin Ryu Iaido, 2007 Tour Ozu, Japan feliratok voltak láthatóak. Hunor rögvest el is nevezte őket iaido turistáknak. Személyre szabott melegítő felsőjük ujján pedig nevük is fel volt tüntetve, vezetőjük egy David Hasselhoff szerű figura a Sihan „becenevet” is felhímeztette neve alá. Velük tartott két gyerek is, egyikük szinte egy az egyben az apja kisebbített mása volt, Beatles gombafrizurával, másikuk félig valamilyen ázsiai szerzet lehetett, talán tajföldi vagy ilyesmi, és kicsit hasonlított a manga képregények figuráira, ugyanis óriási szemei voltak. Utóbbiakat örökölhette amerikai apjától. A kissrác nem volt egy Delon, ami csak azért volt furcsa, mert igen dekoratív édesanyja is a delegáció tagja volt. Szerencsére az apját nem láttuk. J Velük tartott egy Miki névre hallgató japán-amerikai is, aki innentől fogva segédkezett a fordításokban Yuriko sannak, valamint egy másik japán származású fickó. Ennyi előnye azért volt az amerikaiaknak – ha más nem is – hiszen némely esetben ők ketten jobban vissza tudták adni angolul azt, amit Iwata Sensei elmondott, hiszen egyszerre bírták a nyelvet, és ismerték az iaidot is.

Edzés után tettünk egy kis felfedezőutat a szállás körül. Hunor Sensei emlékei alapján meg is találtuk a tisztító részleget, ahol mosó és szárító gépek sorakoztak egymás mellett. A fura annyi volt, hogy mindez a szabadban, az épülettől nem messze, egy műanyag tetejű oldalról nyitott fészerszerűségben volt. Meglehetősen sok mosógépet találtunk, ahol sikeresen megtisztítottuk alsóneműinket, amik szerencsésen meg is száradtak reggelre, így már nem éreztük magunkat annyira kellemetlenül, mint azelőtt. Természetesen a jó meleg fürdő koronázta meg a napot, már ma a kisebbik fürdőszoba volt a férfiaké, mivel a zenészek között sok nő is volt, és ahogy megtudtuk ilyenkor felváltva használhatják a nagyobbik fürdőt a férfiak és a nők. Ez is ugyanolyan felépítésű volt, mint a másik, csak némileg kisebb. A hét második felétől aztán, ahogy elmentek a muzsikusok, végig a nagyobbikat használtuk. Maga a csere-bere egyébként igen elmésen volt megoldva. A komplexumban a női mosdók rózsaszín, a férfi mosdók kék színben pompáztak. Az ajtó, a csempe, minden e két szín valamelyikére volt festve, hogy teljesen egyértelmű legyen, ha véletlenül rossz helyre téved az ember. A melegvizes fürdőtermek bejáratai azonban zöld színben pompáztak, és egy nagy kék illetve rózsaszínű függönyt akasztottak a bejárathoz, amit aztán másnap felcseréltek, így nem kellett minden nap újracsempézni a falakat. J Meglehetősen fáradtan bújtunk ágyba, a légkondi megszokott duruzsolása hamar álomba ringatott mindannyiunkat, az időeltolódás okozta problémák már a múlté voltak.